MORPHOBLOG

KÉP-regény: Fotós cella

  • 2019-06-20

Bizonyos Salman Rushdie, egy többszörösen díjnyertes, tehetséges, indiai származású brit író 1988-ban írt egy könyvet, ami Magyarországon csak 2004-ben jelent meg. Ez a könyv meglehetős felfordulást okozott világszerte és bár nem vagyok a téma szakértője, de mire én a könyvet elolvastam, Rushdie már csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a Föld nevű bolygón. Az iszlám szerint Rushdie a Sátáni Versek című regényével megsértette Mohamed prófétát, és 1989-ben Khomeini ajatollah Irán akkori vallási vezetője fatvával kiközösítést hirdetett Rushdie ellen istenkáromlás miatt, mivel a regényéből azt szűrte le, hogy az író úr nem hisz többé az iszlám vallásban. Mint említettem, nem vagyok szakértő, sőt, ajatollah sem, ezért nem tudom megállapítani, hogy a dolog mennyire volt jogos vagy sem, és valahogy nem is igazán szeretnék állást foglalni a kérdésben, de azért a fél világ ezt megtette, és a kilencvenes években hajtóvadászatot folytattak az író, a kiadója, könyveinek fordítói és a könyveket árusító boltok ellen. Ha másra nem is, arra mindenesetre biztosan jó volt az egész, hogy aki még sosem hallotta a Salman Rushdie nevet és soha nem olvasott tőle semmit, az biztosan megvette a könyvet, hogy ugyan mégis mitől rágott így be Khomeini és az iszlám világ? Ha nagyon piacközpontú akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ez tulajdonképpen a gerillamarketing totális kimaxolása felsőfokon.

photo by morpho

A történet azóta már lecsengőben van, hiszen Rushdie már 72 éves és még mindig remek egészségnek örvend, sőt, szerepelt a Bridget Jones naplója című filmben is és ma is rendszeresen vállal előadásokat. Illetve annyit pontosítanék, hogy manapság már vállal ilyeneket, ugyanis nem volt ez mindig így, sőt!

Magyarországon 1998-ban jelent meg Rushdie ’95-ben írt regénye: A mór utolsó sóhaja, és ennek kapcsán az író úr Budapestre utazott és adott néhány interjút, a legnagyobb titokban. Igen, az egész város tudta, hogy Budapesten van, és mivel én is csinálhattam róla néhány fényképet, elég jó rálátásom volt arra, hogy miként ad interjút valaki, aki vallási hajtóvadászat alatt áll.

Érdekes volt.

Értem én, hogy a biztonság mindenek felett, meg hogy macerás az egész, de fényképeztem én már hivatalban lévő amerikai elnököt is, és ehhez képest az a biztonsági procedúra olyan volt, mint az esti körletellenőrzés egy cserkésztáborban. Itt viszont nem mondhatni, hogy elnagyolták az ellenőrzést, inkább talán túltolták egy icipicit.

Randi a Gellért szálló halljában. Egy kedves hölgy felhívja a figyelmet, hogy tényleg csak azt vigyük be az interjúra, amire feltétlenül szükségünk van. Na, nem mintha egyébként rendszeresen vittem volna magammal egy interjúra újrafutózott gázturbinát vagy, teszem azt, hiperhajtómű generátort, de mindenesetre úgy döntöttem, hogy a kalasnyikovot (ami mindig van nálam) inkább a hallban hagyom. Utána bevezettek az egyik folyosóra, ami kb úgy volt atombunkerré alakítva, mintha alienek szaladgálnának a szellőzőrendszerben. Légmentesen lezárt cellaszerű szobába vezettek be, ahol egy angolul beszélő öltönyös forma elkérte a papírjaimat, majd elszedett tőlem mindent. A telefonomat, a kulcsaimat, a pénzemet (azt vajon miért?) és persze a fényképezőgépemet – táskástul, objektívestül, ahogy volt.

Gondoltam, megemlítem, hogy én a fotós vagyok, és hát, a fotográfus gép nélkül félkarú óriás, de az öltönyös elköszönt és rámutatott a másik ajtóra. Azon egy másik ugyanolyan cellába jutottam, ahol egy fémkereső zsilip volt, mellette meg egy másik mogorva arc egy fémdetektorral. A bakancsom fémbetétje persze bejelzett, úgyhogy nekivetkőztem. Cipő, nadrág, dzseki, mind le. Közben azon gondolkoztam, hogy az azért vicces lesz, amikor ott fogok állni a király új ruhájában fényképezőgép nélkül Rushdie előtt és közben beszélgetünk az irodalomról… De szerencsére nem ez történt, mert miután darabokra szedtek, hagyták, hogy felöltözzek és kitessékeltek a kóterből egy harmadik cellába, ahol egy harmadik öltönyös elmondta, hogy húsz percünk van, továbbá visszaadta a fényképezőgépemet és jó munkát kívánt.

A fotóstáskát teljesen átpakolták, olyan dolgok akadtak a kezembe, amiről nem is tudtam, hogy benne volt. Na, végre megvagyunk, gondoltam naivan és beléptem egy hotelszobába. (Közben a sok bunker közt el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen egy szálloda.) A szobában összetalálkoztam GNL újságíró kollégával, aki egy másik folyosón jutott ugyanoda, bár őt nem szedték annyira szét, mint engem. Aztán volt ott még egy öltönyös-hallókészülékes forma, aki elkérte a fotóstáskámat és alaposan átnézte. Ezt érti valaki?? A biztonsági cellák után esetleg maradt nálam még egy kis TNT, vagy mi? Na, ezt követően megjelent személyesen Salman Rushdie és interjúztunk vele húsz percet. Közben a hallókészülékes végig a szobában volt – csak megnyugtatólag. Utána igazi élmény volt kimenni a szabad levegőre, bár előtte a biztonság kedvéért a hotel bárjában még megittunk egy vodkát. Valahogy jól esett az ott akkor…

(morpho)

1 komment on KÉP-regény: Fotós cella

  • gnl
    2019-06-21 at 16:41

    Máig nem felejtem el – de azok a biztonságiak nem olyan tahók voltak, mint az azóta is virágzó Valton, akikkel legutóbb volt szerencsém a brain baron kisebb nézeteltérésbe kerülni…

Vaker

Az email címed nem lesz nyilvános. A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező