1999. december 15. hajnali 5 óra 7 perc
– Kun hívja a Csoport egyet! Vétel.
– Csoport egy jelentkezik a Kunnak! Vétel!
– Kun a Csoport egynek riasztást ad! Cím: Budapest, Stefánia út 2. Tüzet jeleztek a Budapest Sportcsarnokból.

hajnali 5 óra 22 perc
– Csoport egy jelenti a Kunnak! A Budapest Sportcsarnok teljes terjedelmében ég, a tüzet hármas fokozatúnak minősíti, további egységek riasztását látja célszerűnek.

photo by morpho

Na, erre a recsegő rádióforgalmazásra ébredtem ’99 december 15-én hajnalban, enyhén másnapos fejfájással, és legalább egy percig is eltartott, amíg felfogtam, hogy mi is történt pontosan. Sokan nem értik, hogy a sajtó hogyan kerül oda azonnal a balesetek/tűzesetek/csőtörések helyszínére szinte egy időben a tűzoltókkal vagy mentőkkel. Nyilván szól valaki, egy időben a riasztással, vagy ha nem, hát úgy, hogy hallgatózunk. Bizony! Egyszerűen lehallgatjuk a tűzoltók frekvenciáját és pontosan tudjuk, hogy hova érdemes kimenni és hova nem. Annyit módosítanék, hogy húsz éve még biztosan így volt, azóta ez változhatott, de a kollégák most is nagyon hirtelen kiérnek a helyszínekre… (A Kun a Kun utcát jelenti, ahol a Fővárosi Tűzoltó Parancsnokság központja van, a Csoport egy pedig az egyes számú tűzoltási csoportot, akiknek a dolga inkább a tűzeset felmérése, az eszközigény megállapítása, ezért küldik őket a legelején.) A biztonság kedvéért azért felhívtam Molnár Pétert, korábbi kollégámat, aki akkor éppen a Fővárosi Tűzoltóság szóvivője volt.
– Te Peti, mi van BS-nél?
– Hogyhogy mi van? Ég, mint a zsír!!!
Ez már elég infó volt, irány a helyszín! Sosem szerettem igazán a kéklámpás sztorikat, de ez a BS ügy valahogy még nyomasztóbb volt, mint az átlag. Nem vagyok egy túl érzelgős típus, de valahogy aggodalommal töltött el, hogy mi vár majd ott rám?

Régi tűzoltó vicc: Tudjátok mi a különbség a karácsonyfa és a zongora között? A zongora kb húsz perccel tovább ég!

Hát, ez nem egy zongora volt. Az egész épület füstölt és lángolt. A területet teljesen megszállták a tűzoltók, a környező utakat lezárták, a tüzet addigra már ötös kiemeltté nyilvánították, ami a legmagasabb fokozat, és már mintegy ötven tűzoltó, vagy tíz szerkocsi, fecskendők, magasból mentő emelők dolgoztak az építészeti védelem alatt álló Sportcsarnok megmentésén. Gyorsan keresni kellett egy nézőpontot, ahonnan az egész épület belátható, és hát, a Stadion szálló épülete (ma Hotel Aréna) annyira kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy ez mindenkinek egyértelmű volt. Igen, mindenkinek, mert közben rárepült a dologra a teljes magyar sajtó, és a hotel recepciósai egy idő után már nem tudtak minden fotós mellé adni egy londínert, hogy ugyan kísérje már fel a tetőre, így aztán várni kellett. Csakhogy én olyat nem akartam, ezért gondoltam felmegyek sajátból a tetőre, végül is az irány adja magát, a lépcsőház meg úgyszintén.

Nagyjából az ötödik emelet környékén már olyan büdös volt, hogy alig kaptam levegőt, pedig nem is ez az épület égett. Aztán úgy a tízedik magasságában nem bírtam tovább és akkor jött szembe ez a felirat: Az ajtó kifelé nyílik, ha nem megy, akkor befelé. Aha! Hát, ez semerre sem nyílt, úgyhogy lerohantam egy emeletet, hátha ott nyitva van az ajtó. Szerintetek? Naná, hogy ott sem! Nyilván lezárták a lépcsőházat a füst miatt, ami ekkor már a szememet csípte. Ilyenkor mi van? Hát mi lenne? Bekapcsoltam a tűzjelzőt. Kicsit félő volt, hogy az adott helyzetben ezt senki sem veszi majd komolyan, de pikkpakk megjelent egy karbantartó forma, aki enerváltan kiengedett a lépcsőházból, és – miközben valami ilyesmit mondott, hogy „ma hány idióta fotóst küld még rám az ég?” – felkísért a tetőre, és mivel akkor már erősen hajnalodott, ott füstölt alattam a teljesen kiégett Budapest Sportcsarnok.

Ott néztem, ahogy porig ég ifjúságom egyik szimbóluma, ahogy a lángok martaléka lesz számtalan varázslatos éjszaka, varázslatos helyszíne. Bár hivatalosan sportcsarnok volt, de most visszagondolva szinte alig voltam ott sporteseményeken. Ok, néha előfordult, de leginkább koncertekre jártam. Már a nyolcvanas évektől, gimnazistaként jártam oda bulikra, pedig akkor még nem is fotóztam versenyszerűen. Ott voltam ’85-ben a Dire Straits-en, ’87-ben Boy George-on, de voltam csajozós Sam Brown koncerten, aztán UB40 és Santana bulin is, és ez most csak az, ami hirtelen eszembe jut.

Aztán jött a sajtó, és onnantól kezdve szinte hazajártam a BS-be. Ismertem minden kis zugot, titkos öltözőt és gépházat, sőt, egyszer a plafonról lógattak le egy biztosítókötéllel és úgy fényképeztem egy táncelőadást. Az első hivatalos koncert, amit ott fotóztam, az a Mini együttes 25 éves jubileumi bulija volt, de később, tényleg a teljesség igénye nélkül, randiztam ott a Colosseummal, a Simply Red-del, a Pearl Jam-mel, a Prodigy-vel. Fotóztam Jimmy Page-et, Robert Plant-et, a Genesist, a 3 Gitárt, hogy aztán 1999 októberében a Jamiroquai tegyen számomra pontot annak az épületnek a végére, ahol az én koncertfotóssá válásom meséje lezajlott.

A tüzet állítólag a küzdőtéren rendezett karácsonyi vásárban égve felejtett gyertya okozta, bár ezt nem mindenki hitte el. Igazán senki sem tudja, hogy mi történt ott pontosan. A lángokat végül eloltották, a személyzetet kimenekítették, de az épület szerkezete a tűz során olyan sérüléseket szenvedett el, hogy az újjáépítés nem volt lehetséges, később az egészet elbontották. A Budapest Sportcsarnok helyén 2003-ban adták át a Budapest Sportarénát. Sokkal modernebb csarnok, meg talán jobban is szól. Sok bulit fotóztam ebben is, de a plaza szerű hangulat valahogy sosem tudta helyettesíteni a régi BS-t, amivel együtt 1999 decemberében, dühöngő ifjúságom is elhamvadt.

(micsoda duma, te jó ég : )  )

(morpho)