“Can you tell me where my country lies?”
Said the uni faun to his true love’s eyes
“It lies with me!” cried the Queen of Maybe
For her merchandise, he traded in his prize

“Paper late!” cried a voice in the crowd
“Old man dies!” The note he left was signed ‘Old Father Thames’
It seems he’s drowned
Selling England by the pound”

                                                                                                                     “Megmondanád, hol hál az én hazám?”
mondta a faun igaz szerelme szemébe
“Velem hál” – sikoltotta Talán Királynő
portékája árát bőven megkérte

“Itt az esti!” – szólt ki egy hang a tömegből,
“Egy öreg halott”, “Vén Temze apa már odaát
úgy tűnik, vízbe fulladt
kilóra eladva Angliát”

Jó ideje ez a dal jár a fejemben. Sokáig nem értettem, hogy miért, aztán persze összeraktam. A dal címe „Dancing with the moonlit knight” és a Genesis 1973-as „Selling England by the pound” című lemezének nyitódala. A zenekar énekese itt még Peter Gabriel volt, a dal apropóját pedig az adta, hogy az Egyesült Királyság 1973 január elsején csatlakozott az Európai Unió elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez, és ezt a szigetországban akkor nagyon sokan ellenezték. Na, most ehhez képest jelenleg inverzbe fordult a dolog, és a brexit ellenes brit zenészek (csak ilyen van) egyik állandó koncertdarabjává vált, legutóbb például Sting játszotta el pár hónapja egy New York-i bulin.

photo by morpho

2004 május 15-én Peter Gabriel lépett fel Budapesten a Papp László Sportarénában. Akkor láttam harmadszor élőben, és akkor fotóztam először, bár ezt is majdnem gajra vágta egy idióta kollegina, aki jó érzékkel, jó időpontban vette fel a telefont és persze jókat is mondott bele. Ez a koncertfotózósdi régen sem volt könnyű történet. Ma sem az, csak olyan sokáig csináltam, hogy ma már nem ránt be igazán, túl vagyok rajta, elég volt. Országtól függetlenül sosem azt nézték, hogy mennyire értesz hozzá, hanem azt, hogy milyen sajtóorgánum van a segged alatt. Amikor az ember egy országos napilapnál vagy egy zenei magazinnál dolgozik, akkor sima az ügy, mert hiába limitált a fotósok száma, jó eséllyel nem fognak kizavarni a zenekari árokból. (Egyszer olyan is előforfult egy Black Sabbath koncerten, de az annyira speckó eset volt, hogy mindössze két embert engedtek be. Az egyiket a kiadótól, a másikat meg a zenekartól, én meg egyik sem voltam, de később ez fordítva többször fordult elő mint nem, úgyhogy csak azért alakult így az egész, hogy érezzem, hogy a kollégák miért utálnak annyira fordított esetben.) Aztán ha kiderül, hogy az ember ért hozzá, és olyan zseniális képeket csinál, mint én : ), akkor már újság sem kell, mert a túrmanagerek, meg a zenekarok hívják, de az már egy emelettel feljebb van.

Visszatérve Gabrielre, 2004-ben három hónapig egy zenei magazinnál dolgoztam, aztán rájöttem, hogy én 32 évesen már nem tudok 14 éves kiskamaszoknak újságot csinálni, ezért előre megfontolt szándékkal felmondtam és hátrahagytam néhány szellemileg gyengébben bútorozott kolléganőt (ezt már nem tudom, hogy kell leírni, hogy a Me Too mozgalom ne támadjon rám azonnal egy vállról indítható Para-Kovács novellával.)

Szóval, a szervező felhívta az újságot, hogy egyeztesse velem a részleteket a koncertfotózással kapcsolatban, Terike pedig elegánsan közölte vele, hogy én közben felmondtam, és már nem is dolgozom ott. (lásd, még az okos vagyok és empatikus című fejezetet a magyar sajtó vérkeringésében) Egyébként nem akart velem feltétlenül kicseszni, csak olyan hülye volt szegény, hogy nem rakta össze, hogy ilyenkor engem automatikusan egy mozdulattal húznak ki a fotóslistáról. Ami azért volt különösen jó, mert így az újságjuknak sem lesznek meg a képek, mert egy nap alatt elég macerás új embert akkreditálni, pláne úgy, hogy még nem is dolgozik a lapnál, sőt, azt sem tudni, ki lesz majd az….? Szerencsére voltam olyan nexusban a szervezőkkel, hogy hosszas mentőakció és komoly meghunyászkodás árán visszakeveredtem a beengedett 10 fotós közé, és Terike végül minden igyekezete ellenére sem tudta elintézni, hogy harmadszor is lemaradjak Peter Gabrielről.

Az egész limitációt egyébként azért találták ki, mert a színpad nem a terem egyik végébe volt berakva, hanem az aréna közepére pakolták le, ezért fotósárok sem volt, hanem egy kordonokból összebütykölt, az átlag lakótelepi vécénél is kisebb helyre zsúfolták be a 10 fotóst a kilométeres csöveikkel együtt. És az villant át az agyamon, hogy csak azért lehettünk ott, mert muszáj beereszteni a médiát, hogy aztán a második dal, a „Darkness” után kivágjanak a francba. Addig persze Gabriel végig háttal állt, naná! Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban, kifelé menet már a következő dal a „Red Rain” alatt visszakézből egyszer még meg tudtam nyomni a gombot.

(morpho)

Ui: A dalszövegfordításért nagy köszönet Göbölyös N. Lászlónak!