Igen, a Prodigy-ről fogok írni. Bingó. Keith Flint halála miatt felidéztem a Prodigy fotózása körüli mizériát, ami akkor oldódott csak meg igazán, amikor már nem is érdekelt az egész.

Bezzeg a kilencvenes években! Mikor az egész Prodigy jelenség berobbant a világ könnyűzenéjébe, valami egészen furcsa dolgot éreztem. Ezek a srácok olyan szintézist dobtak össze az elektronikus/drum and bass/alternative dance vonalon, hogy szinte forradalmasították az elektronikus zenét, amit aztán az újságírók később Big Beatnek neveztek el. Az idióta külsőségek és videoklipek alapján hamar eldőlt, hogy ezeket muszáj lefényképezni, mert muszáj, és kész! Nincs magyarázat, nincs apelláta. Attól kicsit rossz kedvem lett, mikor kiderült, hogy 1995-ben jártak már Magyarországon a Petőfi csarnokban, de erről csúnyán lemaradtam. Azóta sem értem, hogy ez miként történhetett meg, de megtörtént, így jártunk. 1996-ban aztán felragyogott a nap, és a Sziget fesztiválon el is jött az én időm, mert a legfontosabb headliner a Prodigy volt. És tényleg kurvajó volt az egész! Amit Maxim Reality és Keith Flint leművelt a színpadon, az olyan volt, mint az a fergeteges szex, ami után még a szomszédok is kimennek rágyújtani. Fotózni mondjuk nem volt egyszerű, mert a színpadot olyan magasra pakolták a zenekari árokhoz képest, hogy a zenészek csak akkor voltak láthatók onnan, ha kijöttek egész a színpad szélére. Így a következő napokban én nyakmerevítő beszerzésén gondolkodtam…

Keith Flint
photo by morpho

Nem, igazi rajongó sosem lettem, nem hallgattam otthon célzatosan Prodigyt, inkább egy speciális fűszerkeveréknek tekintettem őket, a Firestarter vagy a Breathe amúgy is éjjel-nappal dőlt az összes rádióból. Mindenesetre örömmel konstatáltam, hogy a nagy sikerre való tekintettel a zenekart a ’97-es fesztiválra is lekötötték, szóval, nekifuthatok még egyszer a dolognak. Aztán mégsem. Sikerült elcseszni az egészet. Nem akarom a teljes konteo listát leírni, amiket akkor hallottam „belső körökből”, hogy miért maradt el a buli, de elmaradt, én meg ott maradtam az objektívjeimmel zenekar nélkül.

Aztán érdekes módon egy nagy hazai koncertszervező cég bejelentette, hogy ők elhozzák Magyarországra a zenekart a turnéjuk keretében a Budapest Sportcsarnokba még ’97 őszén. Ez persze tovább tolta a konteókat az elmaradt szigetes buliról, amibe emlékeim szerint valami pereskedés is befigyelt. Ez a BS buller jó is volt meg nem is. Egyrészt a zenekar nem fesztiválkoncertre jött. Igen, az tényleg egészen más, mert a fesztiválbuli olyan, mint egy félig felfújt guminő. Ha felfújod, Palvin Barbi, de félig leengedve Marsi Anikó lesz belőle. A fesztiválkoncertek rövidebbek, jellemzően szarul szólnak, és a melletted lévő dumcsipartikat jobban hallod, mint a zenét. Ráadásul a közönség egy része nem a zenekar, hanem a buli miatt megy oda, sokszor nem is igazán ismeri a fellépőt és annyira nem is érdekli az egész.

Voltam a Szigeten olyan Radiohead koncerten, ahol ugyan a zenekar is a színpadon volt, de Thom Yorke helyett a német turisták vidám hazafias dalait hallgattam a kürtőskalácsos/saslikos illatú nyári éjszakában, miközben valaki egy biciklit rakott a nyakamba. Nem állítanám, hogy pont ilyennek álmodtam a klasszikus koncertélményt. Szóval a belépőjegynek mindenképpen van némi szelektáló hatása, hiszen aki megveszi, az pont oda akar menni, pont azt akarja hallgatni. Viszont fotózni egészen más. A Sziget szabadtéren van nyáron, és teljesen más fényhatások figyelnek be, mint egy zárt csarnokban, ahol a fények sokkal hektikusabbak, ráadásul a második dal után kivágnak a picsába! Hát így alakult aztán, hogy jegyes csarnokos bulin találkoztam másodszor a zenekarral, és hát valahogy nem is volt jó az egész. Olyan kötelező jellegű pótbuli szaga volt, a zenészek enerváltak voltak és bénák, ráadásul a hang nem is szólt jól, amit nem igazán tudtam mire vélni?! Nem, azt nem mondanám, hogy elmúlt a varázslat, de fotográfiai szempontból a Prodigy kaland nekem itt véget ért. Azóta meg kifejezetten nem érdekelt az egész, hogy a zenekar többet lépett fel Magyarországon, mint Angliában. A dolog kifújt, elmúlt, ők meg jöttek rendületlenül: VOLT-ra, Campusra, Soundra, Fezenre. Nagyjából a veresegyházi asszonykórussal közös buli maradt csak ki, és most már ki is fog.

Maxim Reality
photo by morpho

Kétezerben voltam a Duna tévében GNL kollégával a Szigetről készült könyvünk kapcsán. Tátrai Tibusz is ott volt a stúdióban, és amikor a Prodigy szóba került, Tibusz a jelenkor legnagyobb zenei újdonságaként emlegette a zenekart. Csakhogy ez 2000-ben volt már, amikorra a Prodigy ihlettára kifogyott, és már évek óta saját magukat ismételgették – a végén már szinte parodisztikusan. A zenekar Flint halála után minden fellépését lemondta, ami az egyik alapember halála miatt legalább is indokoltnak tűnik. Azt gondolom szomorúan, hogy kb itt vége is van ennek a mesének.

(morpho)