Ok, egyesek szerint Torgyán doktor nem furcsa volt, hanem limitált kiadású, de mégiscsak van egy kis Jack Lemmon-Walter Matthau feelingje a dolognak. Ezt a képet pont 20 éve keresem, ráadásul még mindig nem találtam meg! Hogy ezt így hogy? Hát, nem egyszerű, de azért teszek egy kísérletet.

photo by morpho

A kilencvenes évek végén elég sokat járkáltam be a parlamentbe. A parlament olyan, mint a pokol: Szar hely, de legalább sok az ismerős. Főleg a büfében, mert leginkább oda jártam. Ezen a délutánon 1997-ben sem volt másként. Gondoltam, legurítok pár sört, amíg elkezdődik az „azonnali kérdések órája”, akkor meg már úgy is melózni kell. Mondjuk akkor legalább a sajtópáholyba még beengedtek fotózni… Ezt egyébként azóta sem értem. A komcsi parlamentben 1990 előtt még a patkóba is beengedték a fotósokat. Aztán rendszert váltottunk, és először a patkóból lettünk száműzve a páholyba, aztán azóta már onnan is a karzatra. Persze mindig csak szigorúan ideiglenes jelleggel, ami valahogy később mindig véglegesült. Ha nem akarják a képviselők, hogy normális képek készüljenek róluk, akkor miért nem tiltják be a parlamenti fotózást? Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek…

Két sör után átsétáltam a dunaparti folyosóra (ma már oda sem mehet be a sajtó) és bekukkantottam az üres ülésterembe. Legnagyobb meglepetésemre a terem nem volt üres. Horn Gyula akkori miniszterelnök üldögélt tök egyedül az aranyozott stukkók alatt és a papírjaiba mélyedt. Gondoltam, ez talán megér egy képet és letáboroztam az egyik páholyban, ahonnan Hornra a legjobban rá lehetett látni. Ebben a pillanatban beviharzott a terembe Torgyán doktor kisgazda népvezér, a patakvércsoportok értő kutatója, aki mindig is néptáncos akart lenni, csak idővel rá kellett jönnie, hogy ahogy ő táncol, olyan nép nincs. Sosem hittem volna, hogy ez a két ember valaha szóba fog állni egymással úgy, hogy nem lenne muszáj! Pedig a doktor egyenesen odament a miniszterelnökhöz és valamit mondott neki. Hogy mit, azt sajna nem hallottam, messze voltak. Akkor arra tippeltünk, csak megünnepelték, hogy aznapra tervezte Torgyán doktor a ciklus ezredik „horngyulamonyonle” szófordulatát, de az is lehet, hogy Horn csak azért állt bele az egészbe, mert nem tudta, hogy jobb sírni a pszichológusnál, mint röhögni a pszichiátrián… Mindenesetre a közben beszivárgó képviselők döbbent arccal nézték, hogy Horn és Torgyán kedélyesen hahotázik a terem közepén.

Én azért megnyomtam közben a gombot, biztos, ami biztos… A sztori önmagában jónak tűnt. Végre lepakolok valamit a desktopra! Mindig azzal basztatott a belpol, hogy járjunk többet a parlamentbe, meg csináljunk „nem szokványos képeket”. Hogy ez pontosan mit jelent, azt ugyan sosem fejtették ki, de ezt én a nem szokványos kategóriába soroltam. Végül is az esélye, hogy egy ilyen összejön, pont a zéró felé konvergált, ráadásul rajtam kívül nem is volt bent más fotós az ülésteremben, mert még vagy negyed óra volt a kezdésig. Ezt a képet aznap délután odaadtam a szerkesztőnek és akkor láttam utoljára. Hogy kerek legyen a történet, másnapra a negatív is eltűnt a laborból. Na, ne gondoljon senki politikai hátterű konteóra. Néha előfordult, hogy felszívódott egy tekercs film a több tucat közt, ami a laborban naponta megfordult. Próbáltam a kép egyetlen létező kópiáját felkutatni, de mivel ezt az esélytelenek nyugalmával tettem, nem ért csalódás az eredménytelenség miatt. Tényleg sok helyen próbálkoztam, sok archívumot átnéztem és sok embertől kérdezősködtem, de a kép azóta sem került elő.

Hogy akkor hogy lehet mégis itt? Hát úgy, hogy digitalizálták a pont 20 éve politikai alapon felszámolt Kurír című napilap összes számát, én meg „átnyálaztam” az utolsó két évfolyamot és rábukkantam a nyomtatásban megjelent, kissé raszteres opcióra. A technikai tökéletlenséget ezért, kérlek, nézzétek el nekem. Ez van, más nincs. Olyan nekem ez a parlamenti fotózás, mint a Horn-Torgyán viszony volt: Könnyű volt elkezdeni, nehéz volt abbahagyni és lehetetlen lesz elfelejteni…

(morpho)