photo by morpho

Az megvan, amikor beülsz egy budapesti/bécsi/londoni színházba, magadra rángatod a nagyestélyit meg a szmokingot, aztán az első felvonás alatt chipset majszolgat a melletted/előtted/mögötted ülő nézősereg, amit aztán dobozos borral öblöget le? Nincs? Eddig nekem se volt, de hát, sosem késő tanulni. Ráadásul nem egy fehérorosz vidéki színházban lehet ellesni ezeket a kulisszatitkokat, hanem az igazán nagyoktól, a színjátszás Mekkájából, ahol Liza Minnelli taposta ki a borra vágyó színházrajongók komfortzónáját. Igen, a Broadwayn jártam a minap, a musicalek esszenciális státuszszimbólumában, ahol még belőlem is kibuggyant a lappangó sznobéria, és megnéztem a Chicagót. Azt gondolom, hogy érdemes megosztani veletek, hogy miként is csinálják a színházasdit a nagyok!

Az Ambassador színházat nem nevezném rutintalan társaságnak, elvégre 1921 óta csapatják, és azóta ugyan sok minden megváltozott, de azért darabokat összerakni még mindig nagyon tudnak. Nem is az előadás miatt fűztem be a klaviatúrát, hanem a körítés keltette fel fotográfiai figyelmemet. Sajnos fényképezni azt nem nagyon szabad, ezért kénytelen voltam a telefont használni, de ezt most kivételesen nézzétek el nekem. A bejutás már önmagában érdekes. A színház előtt komoly sor állt tíz perccel kezdés előtt, és nem a pénztárnál, hanem a biztonsági ellenőrzésnél, ami New Yorknak sajna már a részévé vált. Mondjuk, ha felhőkarcolókba repkednek polgári járatokkal és mikrobuszokkal zúznak emberek közé az utcán, akkor ne csodálkozzunk, hogy nincs humorérzékük. Így aztán szépen végigálltam a sort az ingujjban várakozó tömeggel együtt. Igen 17 fokban ingujjban. Ez adhatott volna okot némi gyanúra, de valahogy nem raktam össze, hogy miért is vagyok én akkor kabátban? Hát hideg van, nem? A ruhatár viszont már izgalmasabb kérdés. Ruhatár? A folyosón balra, jött az eligazítás, ami stimmelt is, eltekintve attól az apró jelentéktelen részlettől, hogy nem volt nyitva. Végül is azt nem kérdeztem, hogy nyitva van-e? Itt már kezdett derengeni, hogy miért jönnek az amerikaiak kabát nélkül színházba. Én meg a kabátommal az ölemben néztem végig a darabot.

De a legjobb még csak most jött. Sőt, csak úgy soroztak a meglepetések!
– Red wine!! White wine!! Red wine, white wine! Kiabált egy forma, nyakában egy tálcával, amiről mindenféle rágcsát és vizet is árult a dobozos bor mellett! Hát hirtelen rá se tudtam mozdulni az egészre. Elkezdtem keresgélni a porondmestert meg a bűvészt.

photo by morpho

Aztán a forma fennhangon kiabált tovább, járkált a nézők közt és egyik kezével árulta a bort, míg a másikban egy vaskos dollárköteget szorongatott. Pedig volt a színházban büfé is. Igen, a színházban, bent a nézőtéren. A musical rajongók a jobbközép 8. sorig ácsorogtak, ha véletlenül nem villanyozta fel őket a red wine white wine kombó és mondjuk egy sörrel akartak beülni a darabra. Igen, bevitték a piát a nézőtérre! Aztán előadás közben a pultot eltakarták egy függönnyel és ennyi. Ráadásul ez az egész ivászat további veszélyekkel is járt, ugyanis a mintegy ezer!! nézőre a félemeleten egy azaz egy db vécé jutott, még szerencse, hogy nem volt koedukált. Így aztán a szünetben komoly sorállás alakult ki a folyosókon, amit egyébként külön erre a célra alkalmazott ügyelők elég profin terelgettek. De ha túl voltál a pisilésen, még simán vásárolhattál újabb muníciót a folyamatosan kiabáló Red wine-os csókától.

A darab tényleg zseniálisan össze volt rakva, a szereplők teljesen magával ragadták a chipszezve borozgató nézőket. A zenekar, árok híján a színpadra volt állítva egy lelátó szerű tribünre, így folyamatosan látható volt például a tubás is, amit európai előadáson sosem látni, de a legnagyobb kaland az volt, hogy a karmester is játszott a darabban. Beleszólt a párbeszédekbe, sőt, a végén ő mutatta be név szerint a szereplőket.

Na, most akkor próbáljuk mindezt mondjuk a budapesti Vígszínházban elképzelni: Ücsörög az embereke, ölében a kabátjával a székében, a büfé bent van a nézőtéren, miközben egy figura kiabálva járkál a sorok közt és bort meg rágcsát árul, a szünetben egy vécé van, és a karmester belepofázik a darabba, míg a színpadon a magyar színjátszás legnagyobbjai tolnak egy remek darabot, az eszegető, iszogató nézőknek. Nem megy mi? Pedig a kérdés adott. Vajon Európában toljuk túl ezt az egészet a márványvécékkel, az emeleti büfével, meg a színházi szendviccsel és a ruhatárasdival, vagy az amerikaiak lazázzák el túlságosan? Ezen még gondolkodom egy kicsit, mindenesetre, ha valaki New Yorkban jár, semmi esetre se hagyjon ki egy darabot a Broadwayn. Teljesen meg fog változni a véleménye a színházról!

(morpho)