1998 tavaszán, szinte pontosan 20 évvel ezelőtt, elküldtek a magyar királyi televízióba, hogy hát ugyan már, csináljak egy képet négy zenészről, akik kivételesen együtt muzsikálnak egy frissen indult délelőtti műsorban, ami a rendkívül kreatív KÉK címet kapta. Ez a Kultúra-Életmód-Közélet rövidítése akart lenni, de ez tulajdonképpen tökmindegy. (Lehetett volna ZŐD is, mint Zenés Őrjítő Délelőtt, vagy PINK, …hagyjuk is) Azt nem említette a szerkesztő, hogy mégis kik ezek a zenészek, de ránézésre nem is tartotta fontosnak az egészet.

– Jó napot kívánok, a Kurírtól jöttem! Ha minden igaz, nekem itt négy zenészt kell lefényképeznem, a KÉK című műsorban!
– Alagsor folyosón balra, harmadik ajtó.

– Jó napot, a KÉK című műsort keresem, valami zenészeket kéne lefényképeznem. Ha minden igaz, önök tudnak erről.
– Hogyne, ott ülnek maga mögött!

photo by morpho

Hátrafordultam, és első blikkre úgy tűnt, hogy a Tomsits-Babos-Kőszegi-Pege négyes ücsörgött egy kanapén. Aztán hirtelen világossá vált, hogy tényleg így van!

– Hát izé… Jó napot, sziasztok…Bocsi, hogy nem tudtam, de hát nem mondták, hogy kik lesznek itt…

Mindig is imádtam, amikor ilyen faszányos helyzetbe hozott az emberi hülyeség által generált információhiány.

– Kaphatnék egy pohár vizet? Bevenném a ciánkapszulámat, ha nem gond.

Ráadásul az, hogy ők négyen együtt! Ez se fordult elő túl sűrűn… Ha tudom előre, hogy ők vannak itt, kiagyalok valami képcsírát, amit majd továbbgondolok, de így hirtelen nem igazán tudtam rámozdulni az egészre. Aztán a Tomsits-Babos duó megoldotta helyettem a problémát.

– Tudod, mi egy olyan képet szeretnénk, amin a hangszereink is nálunk vannak és zenélünk, mert mi zenészek vagyunk, más meg nem fontos.

Ezt rögtön meg is vettem. Egy ilyen tévéstúdióban amúgy is csak rossz ötletek vannak, és nekem a legjobb rossz ötletem is rosszabb volt, mint ez az egyébként tök jó rossz ötlet.

Be is rendeztünk egy alkalmi színpadot, és kb fél óra múlva készen is álltunk a magyar jazztörténet legnagyobb haknijára. A „zenekar” ugyanis a valóságban nem játszott semmit. Csak a képen néz ki úgy, mintha zenélnének. Minden be van kábelezve, de az egész teljesen kamu. A zsinórok a semmibe vezettek, a hangszerek nem szólaltak meg, és csak azt sajnálom nagyon, hogy nem videót csináltunk, mert akkor még meg is tudnám mutatni, ahogy Magyarország akkori 4 legnagyobb jazzmuzsikusa vagy tíz percen keresztül úgy csinál, mintha zenélne.

Így aztán csak nekem jutott ez az egyedülálló, Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas zenészek által előadott megismételhetetlen jazzhakni, amit egyébként mind a négyen kibírtak röhögés nélkül. Hát, a profizmus sokat segít…

Az egész történet arról jutott eszembe, hogy április 12-én Babos Gyula is csatlakozott Tomsits Rudolfhoz és Pege Aladárhoz, akik már több mint 10 éve játszanak a Black & Blue Caféban. Négyük közül már csak Kőszegi Imre maradt itt nekünk, földi halandóknak, remélhetőleg még nagyon sokáig…

(morpho)