MORPHOBLOG

KÉP-regény: Nézzük a csupasz tényeket!

  • 2017-12-15

Azt hiszem, hogy nagyjából sikerült kimaxolni a hülyeséget. Eredetileg csak egy intim pillanatról volt szó. Valami csajozós képről, ami még hiányzott a nagy egészhez. Valami bensőséges izé kellett volna, hogy legyen a képek közt legalább egy olyan is, ami kibillenti a nézőt az átlag képnézegetős komfortzónájából, és lehetőleg gejzírként tör elő belőle a LOVE! Ilyetén igényemet még a nyáron jeleztem is Subinak és Orsinak, aztán azzal a mozdulattal mindenki szépen hazament, és elfelejtődött az egész. Közben ősz lett, meg lassan tél. Na, ekkor kaptam egy mailt, aminek ez a kép lett a vége.

Subi 09

photo by morpho

Orsi csinált néhány rajzot Subiról, ami a maga fedhetetlenségében ábrázolta a méltán népszerű blues énekest! A hozzáfűzött levélben meg azt „ecsetelte”, hogy a rajzok úgy készültek, hogy a ”modell” ott sem volt, na de majd valamikor befűzi a vásznat, aztán megcsinálja ezt rendesen, ecsettel, modellel, műteremmel, meg vörösborral. Azóta sem világos igazán, hogy miért kezd valaki aktokat rajzolni valakiről, aki éppen ott sincs, de ennél nagyobb faszságokon sem szoktam fennakadni, ezért inkább a történetben rejlő fotográfiai jelenségeket próbáltam megragadni. Először is azt gondoltam, hogy: EZ AZ! Ez az a kép, ami hiányzik a történetből, ami pont úgy zárná le ezt a két éve tartó mesét, ahogy eredetileg is szerettem volna. Most már csak az volt a kérdés, hogy Subi bele megy-e abba, hogy festés közben én is bent legyek a szobában? A megfejtés, ma már történelem.

Aztán már „csak” össze kellett hozni egy időpontot, amikor mindenki készen áll a nagy mutatványra. Furcsa egyébként, de Subi pont olyan természetesen viselkedett ebben a szerepben, mintha csak színpadon lenne, és az egész valahogy sokkal kevésbé volt sokkoló, mint ahogy eredetileg elképzeltem. (Ezzel nem mindenki ért egyet, de ők nem voltak jelen a fotózásnál : ) )

A végére olyan jól sikerült a nagy felszabadulás, hogy a beborozott fényfestő stáb és a felszabadult modell tulajdonképpen összehozhatott volna akár egy laza édes-hármast is, vagy bármi mást, aminek semmi köze a festészethez, de mivel vizuális típus vagyok, ezt az opciót gyorsan feledtetném is, ha nem gond. Helyette egy üveg vörösborral és zsibbadt aggyal próbáltam kitalálni a történet láttatható kereteit, amikor is megszólalt Subi mellett a telefon.

- Igen! Hát nem biztos, hogy most a legalkalmasabb. Hogyhogy miért? Mert dolgom van! Úgy is mondhatnám, hogy most le kéne tennem.
- (…….)
- Ok! Tudod, most az van, hogy éppen aktot festenek rólam!
- (……)
- Valóban nincs rajtam ruha! Tudod, az aktot úgy szokták csinálni, hogy a modell pucér. Ez a műfaj egyik sajátossága! Sőt, hogy a történet kerek legyen, nem elég, hogy aktot festenek rólam, de ezt közben még fényképezik is!

(Azért egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ha most én telefonáltam volna, és ezt a sztorit tolják az arcomba, akkor vajon mit is lépnék rá, de aztán gyorsan észbe kaptam és megnyomtam az exponáló gombot.)

- Á, csak az apám volt!
- Szerinted elhitte, amit mondtál neki?
- Nagy valószínűséggel igen. Szerintem. Asszem.

Közben Orsi nyakig festékes lett, elbaszta a képet, megittuk a bort, Subi pedig elaludt a kanapén… Na, jó, ez nem igaz, nem aludt el, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy kivágtak a szobából, és utána még vagy egy órán keresztül elemezték a képet kettesben, szigorúan szakmai alapon, kendőzetlenül…

(morpho)

Vaker

Az email címed nem lesz nyilvános. A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező