MORPHOBLOG

KÉP-regény: Lovas kaland

  • 2017-11-24

Kétezer három-négy táján néha melóztam egy lovas magazinnak. Nem mondhatnám, hogy a sokszínűsége miatt minden perce úgy van előttem, mint egy nemzeti konzultáció, de volt egy érdekes eset, ami rávilágított a lófényképezésben rejlő távlatokra és kb megmutatta, hogy mi a különbség az almásderes és az almás rétes között. Asszem. Szóval, lezúztunk Zala megyébe, hogy alaposabban tanulmányozzuk a helyi ló- és rövidital specialitásokat. Az újságíróval cimborális viszonyban voltunk, viszont – szigorúan kapcsolatépítési célzattal – velünk tartott a főszerkesztő hölgy is, akinek teljesen más elképzelései voltak a riportkészítés alapelemeiről, mint amit mi hosszú évek tapasztalata alapján kimunkáltunk.

Bella néni 001

photo by morpho

Addig rendben volt a dolog, hogy térjünk be egy kedves út menti fogadóba, mielőtt nekikezdünk a melónak, de hogy utána mi onnan aznap már nem nagyon akartunk kimenni, az komoly ellentéteket szült. Nem egyszerű ám két alkoholistának fejenként 10 feles és 5 sör után, amint megpróbálják elmagyarázni a főszerkesztőnek, hogy miért is jó most ülni egy adott asztalnál, és tulajdonképpen aludhatnánk itt is ma éjjel (fel is ajánlották), ahelyett, hogy a szomszéd faluba menjünk lószerszámokat vizsgálni, szigorúan kapcsolatépítési célzattal!

Sajnos azonban a meg nem értés és a hatalmi szó végül kiparancsolt minket a kocsmából, ami utólag komoly hibának bizonyult. Ugyanis megérkeztünk a nagyon különleges lovakat tartó, nagyon különleges helyi formához, aki, nem gondolnám, hogy mélyen a szívébe zárt minket, de hát ittas újságírót ne állíts este nyolckor Zala megyében új kihívások elé, mert a végén még megpróbál megfelelni az elvárásoknak, ami tovább bonyolítja az amúgy is balhés helyzetet.

Csak röviden: A vacsora (amire meghívtak) oldott légkörben ideológiai adok-kapokká változott, miközben a házigazda mély vallásos érzületét kissé elhanyagoltuk… Nagyjából ketten felzabáltunk mindent az asztalon, a végén a vendéglátó közelharc árán tudta csak megkaparintani az utolsó kanál franciasalátát. A főszerkesztőt is életvezetési tanácsokkal láttuk el, aki így rögtön a házigazda térfelén találta magát. Közben folyamatosan ittuk a tulaj házi pálinkáját, aminek a címkéjén lévő méhecskét cserebogárrá minősítettem át, hogy aztán a vérig sértett szerencsétlen összes vörösborát is megigyuk! Végül éjszaka belopóztunk a kamrába, és még azt is megittuk, ami a karácsonyi vendégseregnek volt félretéve, hogy aztán az éjszakai udvaron üvöltözve poénkodjunk, mielőtt csontrészegen bezuhantunk ruhástul az ágyba.

Mikor másnap dél körül megébredtem és fél egy magasságában nekiláttam a reggel kilencre megbeszélt fotózásnak, már sem a házigazda, sem a főszerkesztő nem volt velem beszélő viszonyban. Okés, volt némi igazuk, de talán egy kicsit túlreagálták. A főszerkesztő hölgy például soha többé nem beszélt velem, és nem is kaptam többet munkát a laptól. Az újságíró cimbivel később enyhült a viszonya, mégis csak ő írta tele a fél újságot. Ez az egész csak azért volt kissé problémás, mert mindenképpen be akartunk még ugrani Bella nénihez, akit még a legelső kocsmában javasoltak a harcedzett ló-rajongók. Az alapsztori annyira ütősnek tűnt, hogy mindenképpen rá kellett beszélnünk a főszerkesztőt, aki az autót vezette, hogy ugyan már, álljunk meg egy órára egy útba eső faluban, mert ez valahol az újságnak is jót tesz. Végül hajlandó volt megállni, de nem jött be velünk, hanem kint maradt az autóban. Mondjuk, itt nem osztottak kaviáros nyúlcomb reszeléket fácánemulzióval, úgyhogy végülis valahol megértettük a döntését…

Viszont Bella néni! Bella néni igazi ló-rajongó lévén semmit nem bízott a véletlenre. Ő már a lovas élet részévé vált és szó szerint összebútorozott négylábú kedvenceivel. Azt, mondjuk, elég nehéz volt eldönteni, hogy Bella néni költözött-e be az istállóba, vagy a lovak költöztek-e át Bella néni ablaktalan, dohos nappalijába, de ez kb mindegy is. Az egész döngölt padlós, düledező viskóból és a két lóból is a nyomor keserűsége sugárzott, és ugyanez volt elmondható Bella néniről is, pedig! Pedig egykor más szelek fújtak! Történt ugyanis, hogy Fülöp edinburgh-i herceg, másodállásban II. Erzsébet brit uralkodó férje, ifjú korában fogatversenyeken indult, és mivel Magyarország mindig is elég erős volt ebben a sportágban, így a herceg az ötvenes években többször is megfordult kishazánkban. Az akkor húszéves Bella (akkor még nem volt néni) pedig rendszeresen tolmácsolt a hercegnek. Olyan embert kerestek, aki jól beszél angolul és jól tud lovagolni, nem mellékesen pedig egy csinos fiatal nő.

Bella néni 002

photo by morpho

Bella néni tökéletesen alkalmas volt a feladatra, így aztán többször is együtt lovagolt a herceggel. (Hogy ezek a lovaglások kizárólag az erdei sétákra korlátozódtak-e, arról Bella néni pironkodva nem beszélt.) Azt sem tudta teljesen érthetően elmondani, hogy miként jutott arra a sorsra, hogy két lóval él egy fedél alatt egy szakadt tanyán, ahol semmilyen közmű (még villany) sem volt, és az egész hercegi kalandból csak egy fénykép maradt meg, mint az egyetlen nem használati tárgy a „házban”. Néha előveszi, ránéz és olyankor újra együtt lovagol húszévesen a herceggel a ligetes fennsíkon, a táncoló napsugarak között. Azóta sok minden megváltozott. A lovas újság elpatkolt, a herceg a napokban 96 évesen nyugdíjba ment, én meg nem fotózok már lovakat. Bella néniről meg nem tudok semmit. Lehet, hogy jobb is így.

(morpho)

1 komment on KÉP-regény: Lovas kaland

  • FSP
    2017-11-25 at 11:06

    Na, ez jó volt. 🙂

Vaker

Az email címed nem lesz nyilvános. A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező