Most hogy miért tart valaki egy panellakásban madárpókot, meg tarantulát, azt még talán meg tudnám magyarázni. Volt olyan, hogy mindennel együtt vagy húsz különféle kisállattal osztottam meg a szobámat, amiből csak a teknősök száma tizenegy volt. Igaz, mindehhez kilenc éves voltam, ami talán némileg megmagyarázza ezt az állatságot. Viszont hatvan felett egy kisebb lakótelep kiirtására alkalmas madárpók csapattal megosztani a kisszobát a nyolcadikon, az már legalább is elgondolkodtató. Már csak az otthon melegét átható komfortérzet apró megbicsaklása végett is…

photo by morpho

Na, erre próbáltunk gombot varrni Ervinnel, aki felhajtotta a pókos formát, és mivel akkortájt indult egy színes lakáskultúra melléklet a Kurírban, gyorsan el is adta a témát. Sosem voltam egy klasszikus arachnofóbiás típus, úgyhogy hajrá, póklesre fel! A figura nem szarozott, pók hátán pók! Mondhatni hegyben álltak a lakásban a pókos dobozok, sőt, az összes fiók is pókokkal volt tele. Kis pók, nagy pók, nősténypók, kanpók vonalon… (bocs) Szóval szaporított is pókokat (vagy szaporodtak maguktól) és hát, nézzünk magunkba, kinek van szíve leölni egy cuki madárpókot? Naugye! Aztán előkerült Amálka, mindenki kedvence, aki már-már családtagként csapatta a kispesti lakótelepi pókok szürke, hétköznapi életét. Egyébként megtudtam, hogy „nem is veszélyes igazán, mert csak önvédelemből támad, ha megijed, sőt, Brazíliában őshonos, és azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az afrikai és ázsiai, valamint az ausztráliai fajok mérge általában erősebb, mint az amerikai kontinensen élőké.” Ezt a mondatot fél órával később hiába ismételgettem szakadatlan, valahogy a póktulaj sem akarta elhinni igazán a saját meséjét.

Történt ugyanis, hogy amíg Ervin a tulajjal dumcsizott, én gondoltam, csinálok még pár képet Amálkáról a saját fiókjában. Merthogy volt neki közvetlenül a zoknik alatt és a zsebkendők fölött egy otthonosan berendezett Airbnb rendszerű fióklakása. Mondhatni panel a panelban. Szóval, amíg Amálka fiókját fényképeztem, a figura valahonnan előhúzott egy óriáskígyót (az is volt neki, ha éppen megcsömörlött a pókoktól), én meg Amálka apartmanját hátrahagyva csináltam pár képet a kígyóról, majd csak jó lesz valamire alapon. A fiókot viszont nem toltam vissza a helyére. Ez az apró hanyagság pókhálót szőtt a riportkészítés gépezetére és átrendezte viszonyunkat az addig teljesen kooperatív pókos formával. Amálka ugyanis meglépett! Először azt gondoltam el tudunk slisszolni anélkül, hogy kiszúrják, de sajna az arcomból kicsúszó heveny káromkodásra valahogy mindenki felkapta a fejét. Na, itt indult először kedélyesen, majd egyre idegesebben a „Keressük meg Amálkát” című kamaradarab a kispesti panelben.

Egyszer régen egy építkezésen én, barom egy zsaluzat alatt tapogatózva kerestem a tápkábelt, amiben a kettőhúsz volt. Mikor megtaláltam, a jobb karom teljesen lezsibbadt és órákig tartott, amíg visszatért belé az érzet. Na, ezt a hibát nem akartam még egyszer elkövetni, ezért a keresésnek csak a vizuális változatában vettem részt, benéztem ide-oda, tessék-lássék, fél szemmel. Ervin meg nem mert felállni a fotelből, hátha odamászott Amálka (meg volt az asztalon fél üveg olaszrizling, de ez nyilván nem fontos.) A keresgélés lassan átterjedt az egész lakásra, amit egyre zordabb tekintetű házigazdánk és felesége egyre idegesebben végzett. Így telt el kb egy óra, eredmény zéró, és untam is már az egészet. A komplett lakás egy kúrvanagy pókfészek volt. Hogy a faszba fognak megtalálni ezer pók közt egy Amálkát? Meg egyébként is, kit érdekel? Te élsz pókokkal, nem én!

Igazán csak akkor lettem kissé feszült amikor a pókos forma kivette a hűtőből a pókcsípés elleni szérumot és lerakta az asztalra. Biztos, ami biztos! De hát nem kell aggódni, hiszen csak akkor támad, ha megijed, de itt, otthonos családi körben mitől ijedne? Meg egyébként is Brazíliából származik nem? A póktulaj egyáltalán nem volt vevő a szarkazmusomra. Kiderült, hogy Amálka még sosem tűnt el, és most ezt neki be kéne jelenteni az eltűnt pókok osztályán, ahonnan kiküldenek egy brigádot, akik felszámolják az egész póktelepet óriáskígyóstul. Itt már az egész riport veszélybe került, ezért Ervin egy hirtelen mozdulattal felállt a fotelből és félelmét (meg a fél üveg rizlinget) leküzdve megindult az ajtó felé. A meglepetés erejét kihasználva gyorsan csatlakoztam és további jó keresgélést kívánva leléptük. Aztán a liftben gyorsan átvizsgáltuk egymást elölről hátulról…sosem lehet tudni. A táskákat szétpakoltuk, de szerencsére Amálka sehol. Arra még azért emlékszem, hogy ez első talponállóba gyorsan bementünk vodkázni.

Itt kb vége is lenne a sztorinak, de Ervin a riport reményében másnap felhívta pókos emberünket, aki letörve mesélte el a történet végét. Amálka nem ment messzire, csak egy fiókkal feljebb költözött és bemászott a harisnyák közé. Aztán másnap reggel a pókos forma pókos felesége, álmosan felvette a harisnyáját… Amálkának megijedni sem volt ideje, olyan gyorsan alakult át egy marék szőrös takonnyá, hogy észre sem vette. Tulajdonképpen ez az utolsó kép, ami Amálkáról készült és bár kétségkívül tettem érte, hogy ez így legyen, azért szerintem rendes dolog volt tőlem, hogy halála előtt összehoztam neki egy teljes szabadnapot, amikor végre azt csinált, amit csak akart. Mintha nem lenne holnap…

(morpho)