photo by morpho

Amikor 92 év van két ember között, az megér egy képet. Legalábbis nekem mindenképpen. Nem tudom, ki hogy van vele, de a 92 év nekem már túlmutat azon a számon, amit még be tudok fogadni. A 92 még egy lottószelvényre sem fér fel, nem hogy az agyamba! Nem gondolnám, hogy leszek valaha 92 éves, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy akarnék 92 éves lenni. Újszülött sem szívesen lennék újra, ami azt illeti. Már csak azért sem, mert állítólag az újszülöttek élete a legnehezebb. Legalább is ezt mondják. Hogy ezt honnan lehet tudni, azt persze senki sem tudja, így aztán lehet, hogy nem is igaz igazán. Az viszont egészen biztos, hogy az ember a legvédtelenebb élőlény közvetlenül születése után. Szülői segítség nélkül még 92 órát sem bírnánk ki, nem hogy 92 évet. Ezt még egy 92 éves is belátja. Csak sajnos nincs mindig kéznél egy 92 éves, hogy ezt belássa. Nehéz megmondani, hogy kinek nehezebb, már csak a 92 év korkülönbség miatt is. Sőt, leginkább azért. Van úgy, hogy az emberek nem mennek már társaságba 92 évesen, és olyan is van, hogy az emberek nem mennek társaságba újszülöttként sem. A kettő között nincs lényegi különbség, maximum 92 év. De ez elhanyagolható ahhoz képest, hogy egyikük sem tekint semerre. Ez persze nem is lenne könnyű, mert 92 év távlatából már nem igazán kell visszanézni, nulla év távlatából meg csak előre lehetne, de minek. Egyszer majd, 92 év múlva mind a ketten ránéznek erre a képre és elmosolyodnak. Csak akkor már máshogy lesz minden. Minden átalakul és a kép újra és újra elkészül majd. Egészen addig, amíg lesz 92 év és két ember. A többi már nem a mi dolgunk. Nekünk csak annyi jutott, hogy konstatáljuk a megváltoztathatatlant és legalább 92-szer olvassuk el ezt a posztot. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Addig meg majd csak elleszünk valahogy…
(morpho)

(Persa Józsefné 1922-2017)